Szia Mindenki!
Ma egy pár napja olvasott regényemről hoztam értékelést. Igazából teljesen véletlenszerűen választottam ki következő olvasmányomnak az Üvöltő szeleket, de egyáltalán nem bántam meg. Anyukám könyvespolcait rendezgettem, mikor rábukkantam Emily Brontë kötetére és mivel már régóta szerettem volna megismerkedni a történettel, bele is kezdtem. De most lássuk is az értékelésemet!:)
Sajnos ehhez a regényhez nem találtam sokatmondó fülszövegeket, de talán még többet is ad az olvasás élményéhez, ha nem tudjuk mire számítsunk.
Amit viszont érdekesnek találtam a történettel kapcsolatban:
Amit viszont érdekesnek találtam a történettel kapcsolatban:
,,A korabeli kritika értetlenül fogadta ezt a „rendhagyó” regényt, Emily Brontë egyetlen prózai alkotását. Még nővére, Charlotte is jóformán mentegetni, magyarázni, szépíteni próbálja ezt az elemi erejű, jóformán a semmiből kiszökkent alkotást – az Üvöltő szelek második kiadásához, 1850-ben írt előszavában „primitív műhelyben, egyszerű szerszámokkal” készült, gránittömbből durván faragott szoborhoz hasonlítja immár halott húga regényét. Ma már a Brontë nővérek közül a kritika is, az olvasói közvélemény is Emilyt tartja a legnagyobbnak, az Üvöltő szelek-et nemcsak jobbnak, mint akár a Jane Eyre-t, hanem világirodalmi rangú műnek, a 19. század egyik reprezentatív nagy regényének. Gyűlölet és szerelem együttélését, egymást erősítő-romboló hatását Emily Brontë előtt talán senki, azóta is csak kevés alkotó érzékeltette ilyen elemi erővel. Emily Brontë – írja Ruttkay Kálmán – „nem moralizál, nem a büntető törvénykönyv paragrafusaiban gondolkozik, nem gondol a társadalom működését szabályozó erkölcsi normákkal, nem hívja segítségül az isteni igazságszolgáltatást, s ő maga sem szolgáltat költői igazságot. Nála, mint minden más, a jó és a rossz is a »lenni vagy nem lenni« nagy alapkérdésének függvénye." Forrás: Moly.hu
Spoilertől mentes véleményem:
Üvöltő szelek: ismét egy regény, ami sikeresen felkavarta a gondolataimat.
De kezdem inkább az elején, az írónővel: Emily Brontë írói tehetsége alapján méltán ringbe szállhat nővéreivel. Hihetetlen olvasmányossággal vetíti az olvasók elé ezt a teljesen egyedi történetet.
Őszintén szólva, olvasás előtt felkészültem egy kis Jane Eyre hangulatra, stílusra, ami nekem nagyon közel áll a szívemhez, szóval ez egy maximálisan pozitív töltetű feltevés volt. Viszont Charlotte Brontë ismerősen megnyerő stílusa helyett Emily Brontë idegennek ható, de meglepően megnyerő stílusával találtam szemben magam. Meg sem próbálom körülírni, hogy mennyire egyedi és magával ragadó az, ami Emily tolla nyomán maradt a papíron cirka 175 évvel ezelőtt. Valami olyasmi érzés ez, mint mikor valaki a múltjáról mesél neked, de ezt olyan festőiséggel teszi, hogy már abban sem vagy biztos, te magad nem voltál jelen a történetben említett eseményeken. Észrevétlenül rántott magába az elbeszélés, és hirtelen ott álltam 1801-ben Szelesdombon, iszonyatos és kibírhatatlan személyiséggel rendelkező emberek tengerében. Na, igen, a szereplők, rájuk még később kitérek.
Már olvasás közben megérett bennem a gondolat: ez a könyv bizony felkerül a Legmegbecsültebb Klasszikus Regényeim listájára. Ezt a nevet csak most találtam ki, de tetszik, jó hivatalosan hangzik:D.
Ezen a képzeletbeli listán többek között a Jane Eyre és az Elfújta a szél is helyet kaptak. Ők mind-mind olyan regények, amiknek sikerült elgondolkoztatniuk, fontos témákra hívták fel a figyelmemet és ami a legfontosabb: élvezni tudtam az olvasásukat. Ugyanis hiába tartalmaz egy regény világmegváltó gondolatokat, ha nincs szépen, olvasmányosan megfogalmazva, vagy egyszerűen nem szimpatikus az író stílusa, tehát úgy kell magamra erőltetnem, "végigszenvednem" az olvasást, akkor egyszerűen azt a könyvet nem fogom szeretni. Viszont egyértelmű, a kedvelt regényeim nem tartoznak ebbe a kategóriába.
Az Üvöltő szeleknél például még így, pár nappal az elolvasása után is könnyen ráterelődnek a gondolataim.
Az egyik fő észrevételem a regénnyel kapcsolatban, hogy hatalmas szerencsém van amiért ilyen magával ragadó cselekeménnyel és stílussal rendelkezik, különben nem tudnám szeretni.:D Ugyanis nekem nagyon fontos egy történetben, hogy legyen legalább egy olyan szereplője, akit igazán kedvelni tudok. Na ezt az Üvöltő szelekben nem sikerült megtalálnom.
Igazából voltak szereplők, akiket kevésbé és akiket jobban utáltam. Jó, az utálat erős kifejezés.Bár voltak, akik még azt is kiérdemelték. Akkor mondjuk úgy, nem szimpatizáltam velük. Szinte mindenkinek több volt a negatív tulajdonsága, mint a pozitív, nagyon ritkán fordult elő, hogy valakiben szerethető vonásokat véltem felfedezni.
Az egyik fő észrevételem a regénnyel kapcsolatban, hogy hatalmas szerencsém van amiért ilyen magával ragadó cselekeménnyel és stílussal rendelkezik, különben nem tudnám szeretni.:D Ugyanis nekem nagyon fontos egy történetben, hogy legyen legalább egy olyan szereplője, akit igazán kedvelni tudok. Na ezt az Üvöltő szelekben nem sikerült megtalálnom.
Igazából voltak szereplők, akiket kevésbé és akiket jobban utáltam. Jó, az utálat erős kifejezés.
De akkor konkretizálva ezt a katyvaszt: Edgar Linton volt az a személy, akiben legkevesebb kivetnivalót találtam. Ő - sokat hangoztatott - gyengesége, túlzott irányíthatósága ellenére egy kedvelhető karakter. Törődő, támogató és hűséges, nem tesz semmi botrányosat a történet során. Viszont ha már itt tartunk, nagyon semmit sem tesz a történet során.
Edgaron kívül még két szereplő áll a kedvelhetőség határán nálam. Hareton Earnshaw botrányos viselkedésével leginkább a szánalmamat vívta ki. Őt igazából a kezdetektől sajnáltam szerencsétlen sorsa miatt, hiszen nem ő követte el apja bűneit, de ő vezekelt értük. Egyébként pedig egy kedvességre hajlamos, tudásra szomjazó fiú, aki sokra vihette volna, ha nincs kiskorától kezdve elnyomva és lealacsonyítva.
Az utolsó személy, aki több rokon-, mint ellenszenvet ébresztett bennem: Catherine Linton. Ha eltekintünk gőgősségétől, (ami talán azért alakult ki, mert elkényeztették, vagy egyszerűen csak öröklődik a családban ez a tulajdonság) egy kedves, hűséges és igazán erős karaktert kapunk. Főleg az édesapja iránt táplált őszinte szeretete, ami meghatott.
Más szereplőknek is voltak számomra szimpatikus jellemvonásai, megnyilvánulásai, viszont összességében túl sok ellenszenvet ébresztettek bennem, ahhoz, hogy megkedvelhettem volna őket.
Például ott volt a másodlagos, ám mégis fontosabbnak tekinthető narrátorunk, Ellen Dean, a cserfes házvezetőnő. Egyszerűen imádtam, mikor Ellen mesélt - és ugye az ő narrálása teszi ki a regény ~80%-át, úgyhogy ez azért elárul valamit:).
Egy nagyon kedves, gondoskodó dajka képe vetült elém, mikor először került a képbe, ám később, ahogy jobban megismertem a történetet, rájöttem, hogy a felszín alatt azért csúnyább tulajdonságok is vannak megbújva. Persze ez nincs kimondva, - hiszen ő maga a mesélő, csak nem vet rossz fényt magára:D - de azért egy idő után elég feltűnő: Ellen hiába veszi észre időben, ha valami nem stimmel körülöttük, mielőtt megpróbálná megakadályozni, hogy rosszra forduljanak a dolgok még alapos meghányja-veti magában, hogy ő kijöhet-e rosszul a szituációból. Ugyanis ha úgy látja, hogy ő maga is okolható lenne a dolgok félrecsúszásáért, akkor inkább megtartja magának az információit és nem szól senkinek, nehogy őt bélyegezzék meg a kellemetlenség okozójaként. Persze, ez egy elég természetes emberi reakciónak is tekinthető, de mikor fontos szituációkban tesz ilyet egy olyan ember, akire ennyi felelősség hárul, az nem hiszem, hogy elfogadható. Mindenesetre nekem nagyon antipatikus volt ez a viselkedése, de azért még ő is jóval közelebb áll a kedvelhető karakterekhez, mint mondjuk Heathcliff.:D
Egy nagyon kedves, gondoskodó dajka képe vetült elém, mikor először került a képbe, ám később, ahogy jobban megismertem a történetet, rájöttem, hogy a felszín alatt azért csúnyább tulajdonságok is vannak megbújva. Persze ez nincs kimondva, - hiszen ő maga a mesélő, csak nem vet rossz fényt magára:D - de azért egy idő után elég feltűnő: Ellen hiába veszi észre időben, ha valami nem stimmel körülöttük, mielőtt megpróbálná megakadályozni, hogy rosszra forduljanak a dolgok még alapos meghányja-veti magában, hogy ő kijöhet-e rosszul a szituációból. Ugyanis ha úgy látja, hogy ő maga is okolható lenne a dolgok félrecsúszásáért, akkor inkább megtartja magának az információit és nem szól senkinek, nehogy őt bélyegezzék meg a kellemetlenség okozójaként. Persze, ez egy elég természetes emberi reakciónak is tekinthető, de mikor fontos szituációkban tesz ilyet egy olyan ember, akire ennyi felelősség hárul, az nem hiszem, hogy elfogadható. Mindenesetre nekem nagyon antipatikus volt ez a viselkedése, de azért még ő is jóval közelebb áll a kedvelhető karakterekhez, mint mondjuk Heathcliff.:D
Tehát így végszóként: Bár meggyőződésem, hogy a szereplőgárda minimum fele súlyos elmebajjal küzd a történet folyamán, - páran "diagnosztizálva", páran anélkül - a regény szerkezetileg nagyon jól megszerkesztett, az események logikusan követik egymást és a narrátorok is szuper elbeszélők. Nem mondanám egy tipikus hétvégi pihizős könyvnek, mivel az eseményszálak kibogozása néha nagy figyelmet igényel, viszont nem nehéz a nyelvezete és nagyon jól le tudja kötni a figyelmet is. A cselekmény érdekessége pedig minden negatív szereplőért kárpótol, szóval egy remek olvasmányt kapunk végeredményben. És amúgy is.. a szereplők nélkül nem lenne igazi Üvöltő szelek, egy-két-sok negatív tulajdonság már csak járulékos veszteség, vagy akár pont, hogy nyereség.
Szóval szerintem nyugodtan olvassátok, szeressétek!:)
 |
| vegan_with_books |
Remélem, a következő bejegyzésnél találkozunk!♡
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése