Na, de nem akarok elkalandozni, mesélek inkább az És te nem jöttél visszá-ról.
„Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.”
Marceline Loridan-Ivens édesapjának szavai ezek, amelyeket 1944 tavaszán a franciaországi Drancyban mondott az akkor 16 éves lányának, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket.
A férfinak igaza lett, lányát pedig azóta is kísértik ezek a szavak. Soha nem tudta feldolgozni, ami történt, így most megírta, egyszerűen, szikár stílusban annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretett: haláltáborban meggyilkolt édesapjának.
Loridan-Ivens gyönyőrű vallomása az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi sikere volt.
„Loridan-Ivens az apa-lánya kapcsolat legmélyére hatol. Precíz, visszafogott mestermű…” – Financial Times
„Mély, megragadó, és mégis könnyed. Mintha minden egyes mondat az emberi szenvedés és túlélés gondolatát sugározná.” – Sunday Times
„Hátborzongató és gyönyörű könyv.” – Independent
„Az egyik legremekebb, legkönyörtelenebb könyv, amit valaha írtak.” – Guardian
Spoilertől mentes értékelésem:
Szóval..ismét egy holokausztról szóló regényt olvastam. Bár elkeserít és megbotránkoztat a téma, a múlt(?) ezen sötét időszaka, mégis mindig visszatérek ezekhez a történetekhez. Szeretem, mikor egy eseményt több ember szemszögéből, különböző élményekkel, érzésekkel kiegészítve ismerhetek meg és ugyan második világháború pusztításával kapcsolatban szinte mindenkinek megegyezik a véleménye, minden egyes személy máshogy élte meg, máshogy dolgozta fel a történteket.
Az És te nem jöttél vissza egy lélegzetvételnyi bepillantás a holokausztot átélt Marceline életébe, aki édesapja elvesztésének következményeit és saját élete gyászolását sűrítette bele ebbe a mindösszesen 126 oldalas kötetbe.
Ez a könyv tulajdonképpen egy levélregény, hiszen az író - és egyben főszereplő - édesapját szólítja meg benne, gyakorlatilag egy levelet ír neki. Édesapjának, aki nem jött vissza.
Marceline Loridan-Ivens zsidó származású francia író, filmrendező és színésznő volt, illetve középiskolákban, egyetemeken tartott előadásokat a holokausztról.
15 éves korában, édesapjával együtt hurcolták el az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba, ahonnan 1945-ben szabadult. Ő hazatért, édesapja viszont nem. Róla nem tudtak semmit. Nem tudták, merre van, nem hallották halálának hírét sem, annyi biztos, hogy soha nem látták viszont.
Neki szól ez a levél; az Elveszettnek, akit sosem találtak meg.
Marceline leírja, hogy miket élt át a táborban, a sok szörnyűséget, embertelenséget, amitől megszakad az ember szíve. Érezni, ahogy az ott tartózkodó emberekből az idő haladtával egyre kezd kiveszni a remény. Elfelejtik hogy kell bizakodni és már ők érzik magukat szörnyetegeknek. Ők, akik csak az áldozatok.
A történet középpontjában azonban nem maga az Auschwitzban töltött idő áll, hanem a következményei.
Nagyon közvetlen stílusban íródott a regény, érezni lehet a memoárságát és hogy az idősödő írónő ezt a visszaemlékezést tényleg édesapjának szánta.
Olvashatjuk, hogy mi történt Marcelinnel felszabadítása után, házasságairól, munkásságáról. Röviden összefoglalja a családdal történeteket, ki hogy dolgozta fel (vagy inkább hogy nem dolgozta fel) Slojme, az édesapa eltűnését.
A kulcsszó végig a "röviden". Semmibe nem megyünk bele túlságosan, senkit nem ismerünk meg részletesen. Csak egy összefoglalást kapunk a Rozenberg család életéről. Ez érthető is, tekintve, hogy egy olyan személy számára íródott a könyv, aki már eleve ismeri a családot. Mi csak vendégolvasók vagyunk; voltunk olyan szerencsések, hogy bepillantást nyertünk a család történetébe.
Amíg mindketten a táborban voltak, Slojme több levelet, rövid üzenetet is írt lányának. Ez a könyv egyfajta válasz azokra a levelekre, amikre Marceline sem szóban, sem írásban nem tudott válaszolni korábban.
Végig az volt az érzésem, hogy az írónő szándékosan fogalmaz ilyen tömören. Mint mikor üzenetet írsz valakinek, de épp csak megemlítesz eseményeket, majd várod az illető válaszát; várod, hogy rákérdezzen a leveled egyes részeire, várod, hogy kifejthesd őket a következőkben.
Biztos, vagyok benne, hogy Marceline is szerette volna, ha Slojme válaszol neki.
Ez viszont sosem következett be.
Összességében: A rövidségétől függetlenül egyáltalán nem egy könnyed olvasmányról van szó. Pár óra alatt ki lehet ugyan olvasni, viszont garantáltan a fejedben lesz még egy ideig a története. Elgondolkodtat, elkeserít.
Bár az írónő szépen összefoglalta az életében elért sikereit, - amikért személy szerint nagyon felnézek rá - számomra mégsem okozott boldogságot a dolgok alakulása. Érezni benne, hogy a holokausztot átélők életük végéig magukkal cipelik a múlt súlyát, ez egy olyan teher, amitől elképesztően nehéz, vagy talán lehetetlen megszabadulni. Ez nem csak azokra vonatkozik, akik átélték a tábor szörnyűségeit, de azokra is akik, otthon várták szeretteiket, akik vagy teljesen más emberként tértek vissza, vagy vissza sem tértek..
Szóval igen, közel sem volt könnyű olvasmány számomra, viszont nagyon örülök, hogy megismerkedhettem Marceline történetével.
Ha egy kicsit is érdekelnek a holokauszt és a II. világháború következményei egy család életére nézve, a személyes tapasztalatok az átéltekről, mindenképp olvasd el!
Egy pár idézet a legmegrázóbbak közül:
,,Tehát ott vagy még, oly közel hozzám, soványan, lötyög rajtad a csíkos ruha, de még mindig varázsló vagy, az a férfi, akit csillogó szemekkel bámulok."
(16. oldal)
,,Már csak a jelenben éltünk, a következő percekben. Már semmi sem tudta táplálni a reményt. Elenyészett."
(22. oldal)
,,Megérkeztek a magyarok. Több százezren, nyolc-tíz transzport naponta..."
(23. oldal)
,,Az emlékezetnek darabjaira kellett hullania, máskülönben nem maradtam volna életben."
(32. oldal)
,,Ő is a táborokba halt bele, anélkül, hogy valaha ott járt volna."
(85. oldal)
,,Bár tudnák az emberek mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig."
(121. oldal)
Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, remélem, a következő bejegyzésnél találkozunk! ♡
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése